Gondoskodás+

Závada Péter: A muréna mozgása

Egy kötet, amely a cím ajánlata szerint a muréna mozgásáról szól, kikerülhetetlenül a mozgással szól együtt, saját beszédét egyszerre a mozgás reprezentációjaként és eseményeként bejelentve. A muréna mozgása innen nézve téma és önértelmező allegória, vagyis értelmezési probléma és retorikai struktúra, egy nyelv jelöltje és jelölési folyamata.

Pontosan ezt a kettőséget viszi színre a kötet terjedelmének nagyjából felét kitevő első ciklus, amelynek két szólamát A gonoszság története és az Ingamozgás címek jelölik: amíg az előbbi a jelentéslétesülés, addig az utóbbi az erről való elmélkedés diskurzusát testesíti meg, önreflexív nyelvelméleti keretbe ágyazva a költői beszéd felhangzását. Ez utóbbi poetológiai szólam már a költő előző kötetét, a Gondoskodást záró esszéversben is feltűnt. Az Ingamozgás ciklus, már ami a szemléleti horizontját illeti, ennek egyenes folytatásaként is értelmezhető, annál is inkább, mivel – még ha annál jóval széttartóbb is – nem, vagy csak igen kis mértékben távolodik el az abban vázolt jelkoncepciótól (ehhez lásd: Balogh Gergő, „Mintha egy ősi szó lennék az igazságra”, Alföld, 2022/4., 107–115.). Az Ingamozgás / Kettős inga című vers felől nézve a nyelvi jel mindig túlmutat önmagán, leválik saját létezésének kontextusáról, hiszen összetartozik azzal, amire utal, sőt azonnal továbblendíti figyelmünk ez utóbbi irányába, amelynek gondolati formát és jelentést ad („a préda a ragadozó / meghosszabbítása. De a muréna jel”). Nehéz persze itt nem észrevenni a versben megjelenő muréna és a tintahal, a ragadozó és a préda közötti aszimmetrikus viszonyt, hiszen a vers figurális rendjében ekkor még a muréna, a jel marad központi helyzetben, ehhez képest nyeri el pozícióját az, ami viszonyba állítható vele.

A költemény első szakasza a viszonylétesítést elsősorban a muréna aktivitásaként mutatja be, ami egyfelől azt jelenti, hogy elkülöníti egymástól a jelet és a kontextust, másfelől pedig azt is, hogy ezek közül csupán az előbbit ruházza fel cselekvőerővel. Ebben a rendszerben, mint ez a zárlatból kiderül, a jel ugyanakkor maga sem képzelhető el önazonos módon, amennyiben egy sajátos megkettőződés révén kívül kerül magán, megnyitva a jelölő és a jelölt – a Gondoskodás perspektívájából: a jel és az idea – közötti szakadékot, és így önmagát is zsákmányként felmutatva („És a név is / ugyanígy hűtlen önmagához, a murénára mutat, / majd továbbcikázva továbbáll, mígnem a jelentés / bekebelezi, prédájául prédájának”). Ha formalizálni szeretnénk az előbbieket, akár azt is lehetne mondani, hogy a nyelvi jel utalásstruktúrája szerint kontextusokhoz rendelődik, amelyeket a hozzárendelés mint aktivitás tesz hozzáférhetővé első ízben, eközben azonban ez az aktivitás is láthatóvá válik, mivel a nyelv elkerülhetetlenül mint nyelv utal magára. A nyelvi jel ekként a reflexivitás és az önreflexivitás struktúráit egyaránt működésbe hozza. A versben ezt a bekebelezés trópusa jelöli, amely a ragadozó és a préda közötti megkülönböztetés mozgékony figurális rendjébe illeszti a jelentésalkotás folyamatát.

Az Ingamozgás / Kettős inga erősen épít Alfred Brehm Az állatok világa című munkájának fordítására, amelyben a murénafélékről, Brehmnél is idézetként, többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Crassusról jegyzik föl, hogy egy igen szép és termetes murénát nevelt fel, amelyet nagyon szeretett és arany ékszerekkel díszített fel. Ez a muréna megismerte gazdája hangját, oda úszott hozzá a parthoz és a kezéből evett.” A versben: „Crassusra saját házi kedvence / utalt, akit arany ékszerekkel díszített fel / – a hal állítólag hallgatott nevére, és ha gazdája / hívta, a tenyeréből evett.” A Závada-szöveg több szakasza is az ebben a műben olvasható murénajellemzést írja át (Brehm művének szövegszervező ereje fedezhető fel, kevésbé explicit módon, például az Ingamozgás / A polip mint szó behatol a nyelvbe mint tengerbe című versnél is). A vers figurális tere, a préda és a ragadozó, valamint az ingamozgás összekapcsolása ugyanakkor, mint erre a szerző egy interjúban felhívja a figyelmet, egy tanulmányból származik: „Az alapgondolat, amit egy tanulmányban olvastam: a kettős inga fizikai elmélete. Ez nem más, mint két egymáshoz erősített rúd, amelyek egy rögzített középpont körül, valamint egymás körül is szabadon forognak, és így a mozgási rendszer kaotikus. Ez nem azt jelenti, hogy véletlenszerű, mert ha ki tudnánk számolni minden változót, akkor pontosan tudnánk, merre fog mozogni a kettős inga, de mivel túl bonyolult az egyenlet, túl sok a változó, ezért kaotikusnak tűnik. Szóval ez egy látszólag random cikázás. A tanulmány pedig mindezt a ragadozó és a préda mozgásához hasonlítja, amennyiben mindketten kölcsönösen függnek egymástól, egymás mozgásának mintegy a meghosszabbításai.” (Benne maradni
a jelen élményáramában, és minden mást kizárni, Litera, 2023. április 9.)

Hasonlóan látványos az Ingamozgás / Oidipus-sündisznó Jacques Derrida-utalása is, amely a francia filozófus Mi a költészet? című írását idézi meg: „A vers minden bizonnyal vak sündisznó, / mely az út közepén összegömbölyödve kiteszi magát a közelgő veszélynek.” Derridánál: „És ezért kénytelen megszólítani valakit, aki személy szerint te vagy ugyan, de mint névtelenségbe vesző lény, város és természet között, megosztott titokként, mely egyszerre nyilvános és bizalmas, éppúgy az egyik mint a másik, teljes egészében, feloldozva kívülről és belülről, se az egyik, se a másik, az útra kivetett korlátlan, magányos, önmaga körül apróra összegömbölyödött állat. / És épp ebből kifolyólag olyan könnyen eltaposható, elgázolható ez az állat, a sündisznó, olaszul istrice.” (Ford. Horváth Krisztina és Simonffy Zsuzsa [a kiemelést elhagytam – B. G.]) És így tovább – a kötetbéli intertextusok tovább sorolhatók. Ez a szövegalkotási eljárás korántsem áll előzmények nélkül Závada költészetében, elég ismét csak
a Gondoskodás címére és önértelmező szakaszára gondolni („A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok” [Karavánok]), amely Martin Heidegger Lét és időjének gondoskodásfogalmát építi be, kiemelt helyen, ám a saját képére formálva, a kötet világába. Ahogy látható, A muréna mozgásában különféle, a természettudományi ismeretterjesztéstől az irodalmiakon át a filozófiai elmélkedésig terjedő diskurzusok szolgáltatnak nyelvi anyagot és alapot a kötet poetológiai szólamának kidolgozásához. Ezzel kapcsolatban nem is annyira az a kérdés, hogy például a filozófiai koncepciók itt feltűnő értelmezése helyes, vagy esetleg, legalábbis az elmélet perspektívájából, tévútra visz (ez utóbbira példa a sündisznó és a hermetikus költő versbéli azonosítása), mint inkább az, hogy ez a szövegalkotási eljárás mennyire bizonyul termékenynek.

Závada sündisznója markánsan eltér Derridáétól, a versbeszéd és a sündisznó viszonya ráadásul nem nélkülözi az ironikus modalitást sem – ez pedig a Roncs szélárnyékban című 2017-es kötet horizontjának megidézése által („Azt akartad látni, ami elrejtőzik, / visszahúzódik önnön árnyékába.” – Oidipusz) akár az életmű egy korábbi állomásával szembeni távolságvétel gesztusaként is értelmezhető, ami a kötet talán legkezdeményezőbb, ám végül szigetszerűnek bizonyuló gesztusának tekinthető. Ez az irónia teremti meg a megszólalás sajátszerűségét, amely olyan jel- és politikaelméleti problémákhoz kínál szemléleti alapot, melyek még ha más kontextusban és előjellel is, de már az előző kötetben, különösen annak Az allegória természetéről című versében is jól érzékelhetően megjelentek: „A sündisznó él-hal a szimbólumért: befúrja / a szó mélyére, ősszel, esőtől nyirkos / avarba, szuszog, kotor, szórja a jelentés, / ott munkál benne a fölfedezés vágya, pedig a szerves / bomlás néha csak bomlás. […] A szimbólum odaédesgeti a hatalom trónjának tövébe […].” Ugyanakkor a sündisznóként figurált hermetikus költő (az „Oidipusz-sündisznó”) eszerint éppen akkor kerül a legközelebb a hatalomhoz, amikor a leginkább a „szimbólumra” összpontosít, vagyis a világtól való el- és a nyelv felé való odafordulás radikális esztétikai programja olyan ideológiaként lepleződik le, amelynek vakfoltját éppen csak ő nem érzékeli, legalábbis egyelőre („még nem sejti”, „Még nem gondol rá”).

Az Ingamozgás poetológiai diskurzusát – és ez különösen Závada korábbi köteteinek perspektívájából lehet feltűnő – egy kisebbfajta állatkert, egészen pontosan háziméh (Angyali üdvözlet), muréna (Kettős inga), elefánt (Szigetszabály), sündisznó (Oidipusz-sündisznó) és polip (A polip mint szó behatol a nyelvbe mint tengerbe) népesíti be. Ezek a figurák modellálják több-kevesebb sikerrel a nyelvről tett állítások körét, melyet azonban, erős koncepcionális szerepének ellenére, nem igazán látszik egységes nyelvelméleti keret összetartani, ráadásul a koncepciót helyenként a tőle való tematikus eltávolodás is gyengíti, például a fül (A fül bőségszarujában), a jelentés (A kulcs) vagy a fenomenológiai tudat (A kalapács árnyéka) általános problémakörének középpontba kerülésekor. A muréna mozgásának poetológiai diskurzusa belépő szintű és rendkívüli bonyolultságú nyelvelméleti kérdéseket egyaránt tematizál, amely gesztus rámutathat arra, hogy Závada költészete az értekező és a költői beszédmódok közötti határok lebontását igyekszik végrehajtani, vagy máshonnan nézve, a költői nyelv médiumában egalizálni. Ezek ugyanannak a profetikus megszólalásmódnak, a személytelenség és a képviseleti jellegű nyelvhasználat között való, jól eltalált, a verseknek dinamikus retorikai felépítettséget kölcsönző ingázásnak lesznek a részei. Ez azonban azt is jelenti, hogy az evidenciák és a csak igen nehezen megemészthető problémák a kötet terében egymás mellé helyeződnek, és egyenértékűvé válnak, ami végső soron aláássa a megszólalás retorikai hatásfunkcióinak érvényesülését. Hasonló eredményt ér el a mondatszerkezetek fellazításának szövegalakítási stratégiája is, mely a kötet nyelvének programszerű kiszámíthatatlanság- vagy váratlanságeffektusaiért is felel („egy merőben poétikai kérdés foglalkoztatott: hogyan lehet olyan verset írni, ami számomra és talán az olvasó számára is kiszámíthatatlan” – szögezi le a költő [Benne maradni…, I. m.]), és amely egyfelől a jobban sikerült helyeken a megszólalás elliptikusságát (vö. Vincze Richárd, „A vers minden bizonnyal vak sündisznó”, KULTer.hu, 2023. július 1.), és ezáltal egy rejtett igazság birtoklásának és megsejtetésének érzetét, vagyis az imént szóba hozott profetikus modalitást erősíti, másfelől azonban a jelölt módon ellentétező (de, ám, mégis, pedig, ugyanakkor stb.) mondatszerkezetek helyenként megfigyelhető túlhajtása által, ami a Gondoskodás nyelvének egy kevésbé szerencsés tendenciáját bontakoztatja ki, kifejezetten mechanikus hatást kelt. A szintaktikai-logikai viszonyok fellazítása és a mondatfűzés arbitrális jellegének kijátszása, akárcsak a költészet- és nyelvelméleti diskurzusok poétikai kiaknázása egyszerre kölcsönöz markáns élt ennek a költészetnek, és gyengíti azt.

Az Ingamozgás-versek, ahogy ez fentebb szóba került, a három részre tagolt kötet első szakaszában A gonoszság története címelőtaggal egybefogott szövegekkel fonódnak össze. Ez utóbbiak a Gondoskodás Gótika-ciklusának középkor-tematikáját látszanak – Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című verseskötetének poétikájától erősen érintett módon – továbbfolytatni. A ciklusban keverednek
a különböző történeti korok és helyszínek, valamint a különböző beszédpozíciók (megszólítás, T/1., szerepvers), amelyek a politikai alaptapasztalatának töredékes közvetítésére tesznek kísérletet. Ugyanakkor ez mind politikaelméleti, mind tropológiai szempontból többször fullad banális fordulatokba (pl. „A csizmadiák utcája a csata hírétől hangos, / a csőcselék a trágyalében forradalomról pletykál, / míg a döglegyek potrohában a nemesek vére / összekeveredik a vazallusokéval.” – A csizmadiák utcáján; „ráemeled nyílvessző-tekinteted, / látóideg pendül, feszül hátra” – Stüszivadász a svájci alpokban Altorf mellett, circa 1570; poétikai szempontból még ide: Az illúzió gyarmatosítása, C17H21NO4), ráadásul előfordul, hogy a beszédmód egységessége is feltöredezik egy nyelvi poén kedvéért („Médiastratégiám egyébiránt hasít.” – A nemesi sznobéria komikuma). A Gonoszság-szólam versei javarészt pontosan azt a lenyűgöző retorikai invenciózusságot nélkülözik, amelyek Závada legutóbbi két kötetének összetett képalkotási eljárását működtették (Csehy Zoltán a kötet első ciklusa kapcsán a metafora uralmáról beszél: Mit mutat az arisztotelészi messzelátó ma?, ÉS, 2023. jún. 2. – ez maga is némiképp egyoldalúvá teszi a kötet tropológiai dimenzióját), ahol pedig feltűnik ennek emlékezete, ott sem érvényesül teljeskörűen, például: „Az emlékezet, mint egy kristálypohár, / a feledésbe hullik, hangokra robban, / és a hangokból aztán egy új tükör épül, / melyben a jelen nézi magát.” (Thomas Garrison naplója, El Zotz-i ásatás, Peten régió, Guatemala – ennek egy sikerültebb variációja: Munkajegyzetek / A felvezetés értelme). A kötet helyenként funkciótlannak bizonyuló nyelvi elemeire, ökonómiai szempontból vitatható megoldásaira példa itt, hogy a vers semmilyen formában nem tartalmaz tükröt, vagyis nem világos, mire utal az új jelző, és ennek miért van jelentősége egyáltalán, hiszen megjelenése csupán a kristálypohár és a tükör képzavarszerű behelyettesíthetőségének képzetét keltheti fel, anélkül azonban, hogy valódi poétikai haszonnal járna. Más kaotikusnak látszani („Nem véletlen, csak kaotikus” – Ingamozgás / Kettős inga), és tényleg nélkülözni a költői rendet.

A kötet második ciklusa címében jelölt módon is „munkajegyzeteket” tartalmaz, amelyekben többek között megjelenik a színház (Pièce bien faite), a performanszművészet (Hangoskönyv), a filmesztétika (Csillogás), valamint a színház és a természettudományok metszéspontjainak (A végtelenített szalag) témája, ahogy találkozhatunk a Tóth Kinga All machine-jének poétikáját megidéző, egy hanginstallációt körüljáró írással is (Redőződés). A ciklus versei sem megszólalásmódjukban, sem poétikailag, sem tipográfiailag nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, köztük egyedül a különböző művészeti formák produkciós és recepciós oldaláról való elmélkedés teoretikus igénye létesít kapcsolatot. Ez ugyanakkor, akárcsak az előző ciklus néhány darabjának esetében, többször is túlfut önmagán, és ez különösen azokra a szöveghelyekre jellemző, amelyek olyan filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznak, amelyek egyrészt túl sokat, másrészt túl keveset követelnek meg az olvasótól. Ilyen hely például a szerkezeti és koncepcionális szempontból is széthulló A végtelenített szakasz című, fentebb már említett vers, melynek megértéséhez nem csupán a tükörstádium fogalmát és elméleti keretét szükséges ismerni, hanem a tudat és az idő viszonyának nagy múltú fenomenológiai problémájára is rálátással kell bírni – legalább egy picit –, miközben a zárlat megválaszolatlanul maradt kérdései, túl kognitív funkciójukon, tulajdonképp semmilyen poétikai-retorikai összefüggést nem teremtenek, sem a versegész, sem pedig a kötet viszonyában („az állati tudatnak ezen a szintjén létezik-e / a tükörstádium? // Van-e időtudatuk?” stb.). Innen nézve, diszkurzív értelemben, ezek inkább a filozófiai kérdések irányába tartanak, mint költőiekébe. A kötet, és ez különösen a Munkajegyzetek-versekre igaz, habár célkitűzése szerint ezt kívánná megvalósítani, nem minden esetben képes jól egyensúlyozni a költői és a filozófiai megszólalás között, ezek megkülönböztethetetlenségi zónájának vékony mezsgyéjét létesítve és bejárva. Amikor pedig átbukik az utóbbiba, mind költészetnek, mind filozófiának kevéssé válik. Hasonló a helyzet a kötetzáró esszévers, az Egy alma határai esetében is, amely a költői pályának a Roncs szélárnyékban című kötettel megkezdett szakaszát tematizálja, a vallomásos költészet kódjait felidézve. Ez azonban nem rendezi át az életmű értelmezhetőségét, nem igazán kínál új utakat annak megközelítéséhez, sokkal inkább olvasható úgy, mint a kötet valódi műhelynaplója, amelynek inkább dokumentációs, a költői önértelmezés egy fázisát bemutató mivolta révén értékelhető, mint poétikai teljesítményként.

A muréna mozgása legjobb helyein a Gondoskodás nyelvét működteti, erősen épít annak retorikai és poétikai megoldásaira, ugyanakkor, megfelelve az életmű belső logikájának, szemmel láthatóan túl is próbál lépni azokon a kereteken, amelyeket az előző kötet alapozott meg. A magam részéről azt gondolom, hogy Závada legújabb kötete, amelynek kétségkívül az első ciklus a legsikerültebb része, nem képes az életmű alakulásának a korábbi kötetekhez hasonló újrakalibrálását végrehajtani, és ezért A muréna mozgása elsősorban nem más, mint a Gondoskodás kiegészítése és továbbgondolása, egyfajta Gondoskodás+. Mint ilyen, nagyot vállaló, ám hullámzó színvonalú verseskötetként jellemezhető, amelynek poétikai tendenciái nagy kockázatokat rejtenek magukban.

Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fülöp Péter fotója.)